A Deák-kútra hajló, ide ereszkedõ hegyrészen (a Kocsisszeren), többholdnyi területen feküdt a Deák-Oszterhueber család szõlõje (a késõbbi Tarányi-szõlõ), több pincével a gerincen. Ezeket már nem tudjuk azonosítani. Pedig fenn, a (söjtöri) pincéknél került sor azokra a rituálisnak is mondható és emlékezetes alkalmakra, amikor a hegy ura, Deák, rendszerint október közepén-végén, az az évi szentlászlói szezontól, az áprilistól eddig tartó falusi remeteségtõl hatalmas tüzet rakatva s azt maga meggyújtva elbúcsúzott. Alighanem igaza van azoknak az életrajzíróknak, akik arról mesélnek: Deák, miközben órákig ült csendesen, gyakorlatilag mozdulatlanul a hatalmas, a faluig ellátszó tûz mellett, aligha a politikáról gondolkozott. Az emberrõl, magáról, családjáról – és akkor Söjtörrõl is. A sorsról, amely egyszerre volt nagylelkû és kegyetlen hozzá.
Forrás: Buza Péter: Söjtör c. könyve
A Deák-forrás legendája:
„Egyszer midõn beljebb ment az erdõbe, s egy nagy fatörzsre leült pihenni, zörrenést hallott, s midõn odanézett, egy hatalmas anyafarkast látott közeledni, lihegve. Egy pillanatra megdöbbent, mert kampós sétabotjánál egyéb nem volt nála; de hamar visszanyerte önuralmát és ülve maradt, tekintetét merõn a farkasra szegezve. – Eszembe jutott – mondá másnap, hogy az állatszelídítõk mennyire hatnak erõs nézésökkel a legvadabb állatokra is. Hátha én is tudnék hatni egy farkasra. Merõn nézte tehát a farkast mindig szemeibe tekintve; ez meg 4-5 lépésre közeledve, kutyamódra hátsó lábaira ült, nyelvét kiöltve lihegett, s szintén szembe- nézett Deákkal, ki mozdulatlanul függesztette átható tekintetét az állatra, várva, hogy mely pillanatban rohanja meg. Így néztek egymással pár percig farkasszemet. Az állat azután… mert Deák szemeibõl kiáradó tüzet és erõt nem bírta kitartani,… néhány perc múlva lassan eloldalgott.
20-30 lépésrõl újra megfordult, egy darabig fülelt, de minthogy Deák mozdulatlanul kísérte szemeivel, elkotródott.”
Forrás: Ferenczy Zoltán: Deák élete c. könyv